utolsó frissítés: 2020

"Keleti Svájc" és Erdély 1918/1919. A nagyromán állameszme magyar alternatíváinak történetéhez ["Östliche Schweiz" und Siebenbürgen 1918/1919. Aus der Geschichte der ungarischen Alternati­ven zur großrumänischen Staatsidee]. In: Regio 3 (1992) Nr. 1, 77-89 [Gekürzter Nachdruck in: Ki­sebb­ségkutatás 2 (1992/1993) 511-513].

"Keleti Svájc" és Erdély 1918/1919
A nagyromán állameszme magyar alternatíváinak történetéhez
[In: Korunk [3.] 15 (2004) 1, 109-113; 2, 76-85.]

 1.

 Jászi Oszkár (1875-1957) az első világháború utolsó szakaszában Erdély nemzetiségi problémáit nyelvi határokhoz igazított autonómiák segítségével, a magyar királyság belső federalizálása nélkül javasolta megoldani. Összállami szintről kitekintve egy kelet-közép-európai konfederációban gondolkodott, amelyet a Dunai Egyesült Államok: Ausztria, Magyarország, Lengyelország, Csehország és a délszláv Illyria államszövetségének távlatában rajzolt meg "A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok" című, 1918. tavaszán befejezett, de csak október közepén kinyomtatott művében. [1] Könyvén a megjelenés időpontjáig túlhaladt a történeti idő. Ezért néhány héten belül, a kettős monarchia összeomlásának a végnapjaiban, a nemzetiségek irányában engedményesebbre módosította álláspontját. Az immár köztársasági, gróf Károlyi Mihály (1875-1955) vezette magyar kormány tagjaként hajlott arra, hogy a világháborút nemzetközi jogilag lezáró béketárgyalások végleges döntéséig Erdély román többségű területeinek közigazgatását egy kantonálisan átszervezett Magyarország határain belül átruházza a Központi Román Nemzeti Tanácsra. E november 13-án a ,Népszava' hasábjain nyilvánosságra hozott "erdélyi provizórium-tervezetet" gróf Bethlen István (1874-1946) és Apáthy István (1863-1922), a konzervatív erdélyi politika két főalakja is elfogadta mint utolsó elérhető maximumot egy november 11-én Jászival és Károlyival folytatott megbeszélésen. [2] Ez a hármas egyeztetés egy két nappal azelőtt megérkezett, november 6-án kelt ultimátum jegyében zajlott, amelyben a román Nemzeti Tanács felszólította a budapesti kormányt, hogy engedje át a hatalmat 26 kelet-magyarországi és erdélyi vármegyében. [3]

Károlyi a román politikai igények elhárítására Jászit tárca nélküli nemzetiségügyi miniszterként Aradra küldte, hogy megnyerje az erdélyi és magyarországi román vezetést a "provizórium-tervezet"-nek. A szociológus kormánytag küldöttségéhez erdélyi magyar részről Apáthy mellett a jogtudós Somló Bódog (1873-1920) is csatlakozott. A november 13-14-én lezajlott tárgyalások magyar kudarccal végződtek. [4] A román fél a kantonális megoldást átmenetileg sem fogadta el, mivel az csupán román képviseletet jelentett volna a magyar kormányban "az összes külügyi, gazdasági és pénzügyi, közélelmezési és közlekedési" vonatkozásban. A Budapesttől való függőséget fenntartotta volna az a "kormánybiztosság" is, amely a közrendet biztosítandó a magyar kormány és román Nemzeti Tanács megbízottaiból állt volna össze; a leendő "öttagú bíróság"-nak hasonlóképpen a magyar kormány, a budapesti magyar Nemzeti Tanács és a román Nemzeti Tanács együttműködése folytán kellett volna közös nevezőre jutnia különböző tárgykörökben. [5]

Budapest az aradi kudarc után nem változtatott álláspontján. Az árnyékkormánnyá kiépült Nemzeti Tanács [6] rendszeresen értesült az erdélyi magyar lakosság hangulatáról, [7] egyben kapcsolatban maradván az ottani román nemzeti tanácsokkal. [8] Bízott abban, hogy a rend a nemzetiségekkel egyetértésben, területi vesztességek nélkül helyreállítható. Röplapok, amelyeket magyarok, románok és németek közösen írtak alá, ideig-óráig valóban inkább átmenetet, mint összeomlást sejtettek. [9] November 20-án azonban az erdélyi és magyarországi román politikusok önállósulási kiáltványt intéztek "a világ népeihez". [10] Két héttel később Károlyi Mihály válaszként nyilvánosan felhívta a nemzetiségeket Magyarország területi egységének tiszteletbentartására, és újólag közigazgatási-kulturális autonómiát kínált nekik egy demokratikus "Keleti Svájc" keretében. [11] A magyar kormányfő néhány nappal később a Román Nemzeti Tanács budapesti meghatalmazottja révén értesült az elszakadást megerősítő december 1-i gyulafehérvári román nemzetgyűlés határozatairól, amelyeket a magyar közigazgatás erdélyrészi fenntartását elrendelő november 13-i belgrádi fegyverszüneti egyezményre hivatkozva nyomban visszautasított. [12] Tiltakozásával számtalan erdélyi magyar beadványban megfogalmazott kérelemnek tett eleget. [13]

November 25-ig Jászi nemzetiségügyi minisztériumában elkészült a leendő "Keleti Svájc" vázlata. Valószínűleg Somló Bódog dolgozta ki az aradi tárgyalásokon előterjesztett "provizórium-tervezet" alapján - emezt a nemzetiségek rovására pontosítva. A továbbra is egységesnek elképzelt Magyarország összesen tizennégy kantonja közül mindössze öt jött volna létre Erdélyben, és ezek közül csupán egy-egy román, román-szász és szász többséggel. A vázlat minden lényeges részlete a magyar nemzet és államközpont egyedül mérvadó szerepét irányozta elő: ott, ahol a kantonok főispánjait és az iskolák vezetőségét a kormányzat, a tisztviselőket a kormányzat vagy a főispánok nevezik ki, ahol a magyar nyelv döntő befolyással bír a gazdaságban, a kereskedelemben, a pénzügyekben, és ahol - ráadásul - a hadsereg számára "némi magyarosítás" lehetőségéről van szó. [14]

A vázlat december 2-án irattárba került. [15] Néhány nappal később egy új, kelet-magyarországi hatáskörű hivatal mégis a legfeljebb decentralizált-szövetségi, de inkább a központosított-egységes Magyarország eszméjét igyekezett átültetni a gyakorlatba. Erdélyi magyar körök az őszirózsás forradalom idején egy saját vezetésű, de a budapesti központnak alárendelt kormányzati testület létrehozását szorgalmazták. [16] Ezt a gondolatot végül a budapesti Magyar Nemzeti Tanács és november 1-én Kolozsvárt megalakult Erdélyi Bizottsága érlelte meg. Utóbbi szervezetet a Károlyi-Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Polgári Radikális Párt tagjai alkották. [17] Apáthy István az "általános, egyenlő és titkos, nőkre is kiterjedő választójog" bevezetése és a "haza területi épsége, politikai egysége" érdekében irányította. [18] Részleges végrehajtói felhatalmazással azonban csak azután bírt, hogy a kormány 1918. december 7-én kinevezte a Kelet-Magyarországi Főkormánybiztosság élére. [19]

A Főkormánybiztosság - mint ez már nevéből is kitűnik - nem erdélyi intézménynek készült, hanem olyannak, amely országos közügyek intézését erdélyi követelményekhez igazít. Nem a regionális ügykezelés tárgykörök szerinti decentralizálását, vagyis bizonyos fokú önállósítását, hanem mindenekfölött a továbbra is az államközpontból irányítandó feladatok dekoncentrálását szolgálta. [20] Megbízatása részleges illetékességgel látta el a politikai, katonai, gazdasági, jogi, közigazgatási, társadalmi, kulturális, közlekedési, pénzügyi és gazdasági tanácsadás terén. Fő feladata az volt, hogy előmozdítsa azon megyék magyar lakosságának érdekképviseletét, amelyeket december 1-én román államterületté nyilvánított a gyulafehérvári román nemzetgyűlés. [21] Apáthy a polgári-radikális régió- és nemzetiségpolitikát november elején Jászival és Károlyival egyeztetve bizonyos önigazgatási elemekkel készült volt megújítani, most azonban, egy létében veszélyeztetett ország kormányának mentési intézkedésekre felhatalmazott képviselőjeként, egy újabb maximum felé mozdította el. Eközben visszatért korábbi elvi álláspontjára, miszerint az etnikai-kulturális autonómiák nem védik, hanem bomlasztják az állam egységét. [22] A saját államegység megőrzésének a feltétlen céljával magyarázható, hogy a Főkormánybiztosság a regionális érdeket magyar vonatkozásban is alárendelte az összállaminak. Ezt a funkcionális súlypontját tükrözi például alapító okmánya, amely a helyi magyar nemzeti tanácsot Apáthy kérésének értelmében nem "Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács"-nak, hanem a "Magyar Nemzeti Tanács Kelet-Magyarországi Bizottságá"-nak vagy "Erdélyi Bizottságá"-nak nevezte. [23] A budapesti kormány a főkormánybiztosi kinevezést a budapesti francia katonai parancsnoksággal kötött megegyezéssel igazolta, amelynek értelmében a magyar katonai és polgári hatóságok Kolozsvárt maradhattak a város román megszállása esetén is. Erről a rendelkezésről tudomásuk volt a román katonai tényezőknek is, akik Kolozsvárt a belgrádi fegyverszüneti egyezmény szerint egyelőre csak stratégiai pontként szállhatták meg - amit 1918. december 24-én meg is tettek. Apáthy újév táján megállapodott a dunai francia csapatok, illetve a VII. román hadosztály parancsnokával, Berthelot és Neculcea tábornokkal abban, hogy a magyar főhatalom visszavonja katonai alakulatait a Nagybánya-Kolozsvár-Déva vonaltól 15 kilométerre, a stratégiai övezetekben viszont, így Kolozsvárt is, közigazgatását helyén hagyja. [24]

A pártközi véleményazonosság az új köztársasági államforma és a területileg egységes Magyarország vonatkozásában decemberben is fennállt, jóllehet Apáthy a helyi Nemzeti Tanács és a Főkormánybiztosság szociáldemokratáival újra meg újra vitába keveredett. A főkormánybiztos 1919. január elején rá is kívánta venni Károlyit, hogy - a bolsevista veszélyt időben elhárítandó - oszlassa fel a munkástanácsokat. Ugyanakkor a baloldal érveit is felhasználta ahhoz, hogy rámutasson: a román nagybojárok birodalmához csatolt Erdélybe beköszöntene a társadalmi elnyomás. [25] A Főkormánybiztosság világnézetileg jobbra is, balra is bebiztosított tevékenykedése az 1918. december 22-i kolozsvári nagygyűlés megszervezésében tetőzött, amelyen 28 megye mintegy 40.000 lakosa a területileg osztatlan magyar állam mellett tett hitet. A budapesti Nemzeti Tanács időhiányra hivatkozva nem teljesítette Apáthy ama kívánságát, hogy további városokból és megyékből is toborozzon tüntetőket. [26] "A román szocialisták a magyarság mellett" - tömörítette az egyik tudósító vezércikk alcíme azon nemzeti-világnézeti szövetség látványát, amely Kolozsvár főterén két román szociáldemokrata politikus fellépésével, majd a magyar himnuszt követően elénekelt Marseillaise zenei aláfestésében látszott alakot ölteni. Apáthy az Erdélyre kiterjeszkedő idegen uralmat a magyar függetlenségi politika hagyományos modorában elsősorban nemzeti alapon azonosította, midőn csaknem négy millió magyar önrendelkezési jogát perelte nem egészen három millió románnal szemben: "Nem akarunk idegen uralom alatt élni, nem kellett a magasabb gazdasági és szellemi műveltséggel rendelkező Ausztria, nem kellett a Habsburg uralom, és ma fogadjuk el egy gazdaságilag fejletlenebb, a műveltségben mögöttünk maradt állam uralmát és vele ismét egy idegen uralkodó jármát [?]" [27]

A kérlelhetetlenség, amellyel lándzsát tört Magyarország függetlenségéért és területi épségéért, és amellyel már az aradi tárgyalásokon kirítt a magyar küldöttségből, [28] derékba törte Apáthy politikai pályafutását. A megszálló román hatalom "bolsevista agitáció" vád ürügyén 1919. január 17-én letartóztatta, [29] idejekorán véget vetve világnézeteket áthidalni iparkodó szövetkezési kísérletezéseinek. Hiába biztosította a román hadvezetést arról, hogy kész támogatni a magyar és a román bolsevizmus elleni, általa közösnek vélt harcot. [30] A Főkormánybiztosság a román katonai és polgári szervek sorozatos beavatkozásai folytán nem láthatta el feladatait a kívánt mértékben. December végén összevonta ügyosztályait, Apáthy letartóztatásának napján pedig felfüggesztette - tulajdonképpen befejezte - működését. [31]

  

2.

 A magyar főhatalom 1919 elejéig kiszorult a történeti Erdélyből. A kantonálisan átalakított Magyarország gondolata mégsem merült feledésbe a Királyhágón túl. Január 15-én Grandpierre Emil (1876-1938), egy Svájcból bevándorolt francia család leszármazottja, 1897 és 1918 között a kolozsvári Királyi Törvényszék bírája, [32] egy magyar tisztviselői küldöttség élén Nagyszebenben azt javasolta a román Kormányzó Tanácsnak, hogy Erdély közigazgatását vegye át az egymást területről területre felváltó többségi, vegyes lakosság esetén pedig vegyes bizottság, valamint hogy a magyar állami hivatalnokok hűségeskü helyett csupán fogadalmat tegyenek a román államhatalmra. A román fél nem fogadta el az ajánlatot. [33] A Jászi nyomán megszőtt alternatív rendezési minta a következő hónapokban mégis rányomta bélyegét az erdélyi magyar értelmiségi középrétegek és egyházak politikai elképzeléseire, az új főhatalommal szembeni passzív ellenállásra, amelyet elsősorban a tisztviselőkar kezdeményezett.

A budapesti kormány már 1918 novemberében utasította a kelet-magyarországi főispánokat és főtisztviselőket, hogy lehetőleg tagadják meg a hűségesküt a román megszállóknak, mégpedig az 1918. november 13-i belgrádi fegyverszüneti és az 1907. évi hágai egyezmény azon cikkelyeinek alapján, amelyek megtiltották a mindenkori idegen katonai hatalomra való kényszerű felesketést; hasonló igazolási lehetőséget kínált a bánsági francia közigazgatás egyik 1919. március végén kelt rendelete. [34] A hűségeskü tárgyában már 1918 végén lezajlott első összetűzések után a nagyszebeni Kormányzó Tanács 1919. februárjában törvényerejűen elrendelte a bírák, ügyvédek, jegyzők, az állami iskolákban oktató tanszemélyzet és a magánorvosok azonnali felesketését I. Ferdinánd román királyra (1865-1927); az ellenszegülők kártalanítás nélkül menesztendők voltak állásukból. [35] Az utóbbi intézkedés atrocitásjellegű bántalmazások kíséretében számtalan esetben meg is történt. Az Erdélyben ilymód kisemmizettek már 1919. januárjától pénzügyi segélyeket kaptak Budapestről. Eközben a román hűségeskü sorozatos magyar megtagadása "tisztviselőmozgalom"-má terebélyesedett, amelynek többé-kevésbé nyíltan fellépő szószólói a román államot csak a nemzetközi jogba való beiktatása után, egy megfelelően ratifikált békeszerződés nyomán szándékoztak elfogadni. [36] "Passzív rezisztencia"-ba vonulván megtagadták a kiterjeszkedő uralmi rendszer által "követelt teljesítményeket”, így azt is, hogy részt vegyenek a román belpolitikában. [37] Ezen álláspont egyik fő értelmi szerzője Grandpierre Emil volt. A Károlyi-kormány az őszirózsás forradalomban vállalt tevékenyen szerepe alapján 1918. decemberében őt nevezte ki Kolozsvár városi és vármegyei főispánjává, amely tisztségéből a román hatóságok Apáthy elfogatásának a napján eltávolították. Ezután magyar körökben a főkormánybiztos nem hivatalos utódjának számított; a fennebb említett sikertelen nagyszebeni tárgyalás után visszahúzódott a "tisztviselőmozgalom" rejtett közegébe, amelyből csak 1921-ben tért vissza az ekkor már Nagyrománia államjogi valóságához igazodóan belpolitikai cselekvésre készülődő erdélyi magyar vezetés konzervatív irányzatának a nyilvánosságába. [38]

A posta- és a távközlőszolgálat katonai felügyelete, a sajtócenzúra, a mozgásszabadság korlátozása, valamint a gyülekezési tilalom a nyilvános politikai tevékenységet nehezítette meg, kevésbé az elméleti munkát, amelyet az egyházak bátorító példája serkentett. Az átmenetileg felekezetivé átalakult magyar állami iskolák ugyanis 1919-ben a körülményekhez képest - és az államiakkal ellentétben - zavartalanul működtek. A katolikus és a református egyház egy sor tanintézetet létesíthetett. [39] Így amolyan fellegvárává válhatott az erdélyi magyarságnak, amelynek személyi és intézményi alapját egyébként erősen meggyengítette az állami iskolák, a polgári közigazgatás, a bankok, a kereskedelem és az ipar kezdődő elrománosítása, a földek erőszakos haszonbérbe vétele, a lakások elkobzása, az esküt megtagadók elbocsátása, letartóztatása vagy kiutasítása. [40] Amikor Berinkey Dénes (1871-1944) kormánya és a januárban államelnökké kinevezett Károlyi, aki legutóbb a katonai ellenállást is fontolgatta, 1919. márciusában lemondtak, [41] a nagyromán állameszme "Keleti Svájc" típusú alternatívája csupán polgári-radikális hátterét vesztette el, nem pedig rendszerpolitikai érveit. Hiszen a román hatalmi szerkezet kiépülése Erdélyben a még-államalkotó lakosságot elsősorban társadalmi-gazdasági téren sújtotta. Mindemellett a nemzeti gondolat az elkövetkezőkben egyre mélyebben áthatotta a Jászi-koncepciót.

Ez az elméleti újítás jelentős mértékben Paál Árpád (1880-1944) nevéhez fűződik, aki az összeomlás napjaiban Udvarhely vármegye alispánja és a székelyudvarhelyi Székely Nemzeti tanács elnöke, [42] jó félévvel később a "Szellemi front" egyik megalapítója volt. Ez a "tisztviselőmozgalom"-mal azonos titkos szervezet legkésőbb 1919 február végétől nem ritkán életveszélyes körülmények közepette próbált elvi és gyakorlati síkon ellenszegülni a terjeszkedő román katonai és közigazgatási hatalommal - tagjai meghurcoltatásának az árán is. [43] A Székelyföld és belső Magyarország között egy közelebbről meg nem nevezett kolozsvári "központ" köré hírközvetítő és tanácsadói hálózatot épített ki, amelybe bevont egyházi személyiségeket is, például gróf Majláth Gusztáv Károly (1864-1940) katolikus püspököt. [44] A májusban Aradon megalakult, júniusban Szegedre átköltözött polgári ellenkormányt, [45] amelyet rejtett csatornákon ellátott helyzetelemzésekkel, arra kérte, hogy a közvetítse a párizsi békekonferencia felé Erdély - nemzetközi önképviseletben megakadályozott - "magyarsága és székelysége" óhaját, hogy megőrízhesse "nyílt és teljes összefüggését a nagy magyar földdel". [46] Miután a román Kormányzó Tanács a kolozsvári magyar egyetemet 1919 májusában bezáratta és intézkedni kezdett román tulajdonba való átvételéről, a tanév kellős közepén kiebrudalt oktatók sorából új sorstársak csatlakoztak a "Szellemi front"-hoz. [47] Ugyanők névtelenül kinyomtatott sajtóanyagban gyarapították a tiltakozás szavait Magyarország feldarabolásának növekvő veszélyének láttán. [48]

Paál, akinek közreműködése az ellenállási szervezkedésben gazdag hagyatékában található kéziratos utasításokkal és átiratokkal bizonyítható, [49] 1919 nyarán egyetértett azzal a szegedi értékeléssel, miszerint a március 21-től augusztus 1-ig hivatalban lévő budapesti proletárkormány [50] pusztán taktikai megfontolásból játszotta ki a területi integritás lapját, többségében nemzeti érzelmű hadserege azonban megfelelő pillanatban valóban alkalmas lenne a bevetésre. Augusztusig a "Szellemi front" berkeiben az a vélemény alakult ki, hogy egy románbarát békeszerződés esetén, amelyet a párizsi magyar küldöttségnek kétségtelenül alá kell majd írnia, a budapesti kormány lemond, utat nyitva ezzel egy új kormánynak, amely ezt követően parancsot ad az időközben nemzeti alapon teljesen átszervezett hadseregnek Erdély felszabadítására. Paál arra az esetre, hogy az angol és amerikai diplomácia kivonja a magyar kérdést a francia befolyás alól, egy még közvetlenebb utat képzelt el a nemzetpolitikai célba. Vélhetően nem ismerte vagy figyelmen kívül hagyta az 1918. november 5-i úgynevezett Lansing-jegyzéket, amely nyilvánosságra hozta - Erdélyben is - Woodrow Wilson (1856-1924) amerikai elnök egyik legjelentősebb Délkelet-Európára vonatkozó döntését. Paál mindenesetre azt remélte, hogy az amerikai diplomácia előbb-utóbb visszautasítja a román területi követeléseket. A jegyzék ennek ellenkezőjét tette közhírré. [51]

Paál 1919. pünkösdjén abból indult ki, hogy a párizsi békekonferencia egyelőre nem dönt Erdély elcsatolása mellett vagy ellen, és hogy "az a békekínálat", amely a régiót "román impérium alá vetné, [...] még csak egyoldalú számlabenyújtás; az is kell hozzá, aki elfogadja". Azon elgondolásból, hogy az erdélyi magyarok választhatnak majd e számla elfogadása és visszautasítása között, választásukat azonban érvényesíteniök kell a szerinte jogtalanul működő román Kormányzó Tanáccsal szemben, Paál hozzálátott egy olyan program kidolgozásához, amely egyaránt megfelelhetett a békekonferencia magyar szempontból kedvező és kedvezőtlen végkifejletének. Eszerint a "Szellemi front"-nak legfőképpen 1. ébren kellett tartania azt a hitet, hogy "lesz még magyar világ", 2. meg kellett vetnie a román hatalommal szembeni ellenállás gazdasági alapját, 3. erősítenie kellett az egyházak és az iskolák nevelői készségét, 4. megfelelő mozgosító munkára kellett ösztönöznie a sajtót és az irodalmat, 5. szoros kapcsolatot kellett fenntartania a Székelyföld és Erdély többi magyarlakta területei között, és 6. saját karhatalmi eszközökre kellett szert tennie. Mindeközben feladatait a helyi sajátosságok alapján kellett megállapítania és elvégeznie. [52]

Már a címe: "Szellemi frontok mindenütt" jelzi, hogy ez a koncepció összmagyar törekvések jegyében fogant. Ezek világnézeti összefüggésben, kevésbé erdélyi, illetve székely regionális hivatkozási rendszerben kristályosodtak ki. Programvázlatát kísérő, "A magyar jövendő elképzelése" című gépiratában Paál azért foglalkozott az internacionalizmussal, mivel így megfogalmazhatta alapkérdését: miképp válhat a magyar nép "emberiségi szükséges elemmé"? Úgy, hangzott válasza, hogy megtanul felülemelkedni a párt- és régiópolitikai ellentéteken, hogy az "igazi erők" között meglelje a helyes "középutat". Paál a hátráltató tényezők legfontosabbikáról így vélekedett: "Ilyen hamis erő pl. a szabadelvű gazdasági rendszernek a szabados gazdagodásokat és rablásokat elismerő elfogultsága, a tőke mindenhatósága, az önzéseknek világdiktáló szerepre való odaengedése." Az, hogy a szerző itt a román ókirályságból Erdélybe átható liberalizmusra gondolt, nem csupán abból azon megjegyzéséből derül ki, miszerint a "mostani konvulziók éppen ezeknek az elfajulásoknak az alakjait állítják a legkirívóbban előtérbe". Paál ugyanis a nyomaték kedvéért azt feltételezte, hogy jóllehet a másik oldalon a szocializmus helyes rendező elvnek tekinthető, mégis csak egy "későbbi fokozat"-ban bontakozhat ki teljesen, mivel előbb "a nemzeti eszmények minél bensőségesebb kifejlesztésére kell törekedni", azon "célok és rendszerek" kimunkálására, amelyek "a nemzet tagjait szellemi és testi munkában gyakorlottakká teszik, sokat bírókká s olyan alkotókká, hogy az alkotásoknak a világ tárgyilagossága szerint is értéke legyen s hogy végeredményében a jelen nemzedéknek kenyeret és sorsán való bizodalmat adjon s ugyanezt a jövendő nemzedéknek is biztosítsa". [53]

A társadalmi és nemzeti érvek egybefűzése a "borzalmas bolsevizmus" [54] és a román megszálló erő elutasításából fakadt. 1919 nyarán Kós Károly (1883-1977) sztánai nyomdájában nyomtatott röplapok harcra szólították a "dolgozó magyarság"-ot a "bojárok csaló, hazug és tolvaj" rendszere ellen, egyben szónokian rákérdezve: "Akartok-e ismét édesanyátokhoz, a szabad Magyarországhoz tartozni?" Paál, aki ismerte e röplapok tartalmát, [55] a szocializmust ugyan többre értékelte a liberalizmusnál, a baloldali eszmét azonban nem tekintette a leendő arany középút fő irányjelzőjének. Egyetlen vezérfonal az állam integritása lehet, írta "A magyar jövendő elképzelése" összefoglalójaként - egy olyan államé, amely elismer nyelvi-kulturális alapon szervezett "nemzetiségi kantonok"-at és a "hatásköri legfőbb bíróság" alá rendelt "kantonális törvényhozások"-at. [56] Mértékadó központ és helyi illetékességek, amelyek etnikai alapon is "közjogi egységek"-ké alakulnak [57] - ez a kettős pillérű előfeltevés újból decentralizációs jelleget kölcsönzött a "Keleti Svájc" elméletének.

  

3.

 Az erdélyi magyar sajtó megfelelt a "Szellemi front" elvárásainak. Jászinál és Apáthynál nagyobb hajlandóságot mutatott arra, hogy Erdélyt magyar viszonyításban külön - de nem elkülönülő - egységként szemlélje. Elsősorban az ,Erdélyi szemle' lendítette előre az irodalmi-kulturális decentralizáció háború előtt beindult, mostmár "modern transylvanizmus"-nak is nevezett folyamatát, [58] anélkül, hogy kitért volna kifejezetten államjogi kérdésekre. A kolozsvári hetilap egyik főmunkatársa Jászi könyvét a dualizmus bukásáról és a dunai államok jövőjéről "csodálatosan erős és zseniálisan egész koncepció"-ként méltatta. [59] A lap azonban a könyvnek főleg azon bekezdését időszerűsítette értelemszerűen, amelyben a szerző a "magyar körökből is gyakran" bírált "merev budapesti centralizáció" ártalmaira utalt. [60] Kidomborodtak tehát ismét az erdélyi magyarság gazdasági, kulturális és társadalmi érdekei a "partikuláris eredmények pantheon"-jában", az össznemzeti hatásúnak gondolt "erdélyi célok" hullámhosszán. [61]

Gazdasági szempontból a közlekedési viszonyok rendbetétele és a pénzpiac önállósítása volt a fő régiópolitikai kívánalom. [62] Kulturális téren a művelt humanizmus vezessen, amely visszaadja a tudománynak és a művészetnek nemzeti és nemzetközi szerepét, bíztatták magukat közösségi szolgálatra a szellemi élet képviselői. [63] Világnézeti és regionális alapállásukra jellemzően köztársasági függetlenségi modorban búcsúztatták el "a Habsburg uralom ötszázéves zsarnokságát", [64] ugyanakkor azonban szembefordultak a "pesti irodalmi klikkrendszer"-el, amely már nem akadályozhatja meg az "irodalmi decentralizációt", miután "az események egy új" és "tartós", mert az "együtt átélt múltban" gyökerező közösséget kovácsoltak össze. [65] Kolozsvár 1919/1920-ban Nagyváraddal versengve kivívta magának azt a virtuális jogot, hogy az irodalmi Erdélyt akár Budapest hatáskörén kívül is megérdemelt útjára vezesse. [66]

Az ,Erdélyi szemle' fontosabb munkatársai szűkebb hazájuk irodalmi hagyományaihoz idomultak. [67] Mindamellett Szabó Dezső (1879-1945) művének bűvőletében éltek, akit kolozsvári származása ellenére korántsem helyi erőnek, hanem - mint ragyogó stilisztát - "magyar géniusz"-nak tartottak, olyan írónak, akinek "egyetlen célja volt a magyarság [cenzúrázva, K. L. Zs.]". [68] E szövegrész román hivatalos megkurtítása aligha fedhette el "Az elsodort falu" régiók feletti mondanivalóját. Bár az 1919-ben napvilágot látott regény Budapesten érdemtelen fogadtatásban részesült, Kolozsvárt úgy tűnt, hogy minden egyes sorának a magyar nép iránti szeretet ad értelmet. [69] A másik irodalmi-ideológiai példaképet, Ady Endrét (1877-1919) 1905-ben kelt és Kolozsvárt 1918-ban újraközölt "Ismeretlen Korvin-kódex margójára" című esszéjével [70] méltatták a folyóirat szerzői, hogy - miként az már a háború alatt és előtt is előfordult [71] - a költővel Mátyás király országépítő hagyományából építkezve folytassák Erdélyt. [72] Mindezen erdélyiségével a szerkesztőség éppen a proletárforradalom tapasztalatait megszívlelve óvakodott attól, hogy "a bolsevizmus melegágya" legyen. A "Szellemi front" elképzeléseihez híven az "eszményekre tekintő, öntudatos" magyarság megújulását hirdette. [73]

  

4.

 A nagyromán állameszme alternatíváinak elsőként keletkezett "Keleti Svájc" típusa végighúzódott a világháborús vesztes magyar főhatalom másfél éves politikai és kulturális utóvédharcaiban, részben és időnként összefonódva a többi alternatívával. [74] A magyar szabadság- és egységeszmében fogant opcióként a polgári-radikalizmus és a nemzeti liberalizmusból merített világnézeti elemeit előbb ötvözte, majd rangsorolta. 1918 késő őszén baloldalra tájoltan meghatározta az alig egy hónapos formális létre érdemesült Kelet-Magyarországi Főkormánybiztosság önszerveződési elveit. Azután jobboldalra tolódva továbbhatott a hosszabb életű, de nem kevésbé törékeny "Szellemi front" környezetében. Erdély helyét a magyar fennhatóság változatlanságának a távlatában hol a budapesti központ alá, hol mellé rendelte. Azáltal, hogy eredetileg progresszív forrásból megalkotott rendszerelmélete feltöltődött a konzervatív függetlenségi gondolattal, többet követelt politikai jogegyenlőségnél és társadalmi igazságosságnál. 1919/1920-ban, még mielőtt a június 4-i trianoni békeszerződés megpecsételte sorsát, a demokrácia elvével legfőképpen az erdélyi magyarság, a még-többség nemzeti önrendelkezési jogának érvényességét követelte kimondva vagy kimondatlanul. E súlyponteltolódással a megújíthatónak hitt történelmi Magyarországra, de még inkább a többé-kevésbé önállósítandó erdélyi régióra szűkítette látóhatárát, elhalványítva a Jászinál mérvadó kelet-közép-európai konfederáció, a helvétizálás dunai államokat átfogó végcélját.


Utóirat tizenegy év múltán, a Tizenegyek emlékére

 Bár ne jelent volna meg, gondoltam magamban félhangosan, amikor tizenegy évvel ezelőtt lapozgatni kezdtem a müncheni posta jóvoltából a Regio 1992. évi 1. számában "»Keleti-Svájc« és Erdély 1918-1919. A nagyromán állameszme magyar alternatíváinak történetéhez” című cikkem lapjait. Ugyanis az, amit olvasnom kellett, jóváhagyásom nélkül látott napvilágot. Az akkori felelős szerkesztővel megállapodtunk volt, hogy eredeti német nyelvű gépiratomat a szerkesztőség egyik megbízottja fordítja magyarra. Ezt a feladatot jómagam nem vállalhattam a szűkre szabott határidőre. A felelős szerkesztő, aki mellesleg a téma egyik szakavatott ismerője, és ezért természetesen szerepel is a jegyzetanyagban, a bérbe adott magyarítás eredményét ímigyen bírálta el 1992. február elején kelt levelében: "Sajnos egy nagyon rossz fordítás készült tanulmányodról, úgy gondoltam, én is ki tudom javítani, és sajnos képtelen leszek jórészt újraírni az egészet. Az első nyolc oldal javítását nézd át, ha Neked így megfelel, akkor kérlek, azt hagyd jóvá, illetve piros (egyéb színű) kiegészítésekkel lásd el." Minthogy ettől a megoldástól már az első beleolvasás elriasztott, tanulmányomat végül mégis megírtam magyarul, és alig három héten belül elküldtem Budapestre. Hiába. Mert időközben nyomdába került a nagyon rossz fordítás.

Az akkor megjelent változatot az ősfogalmazvánnyal egybevetve bárki meggyőződhetne arról, hogy a Regio fordítója nem volt elég jártas a német tudományos nyelvben, és ráadásul magyarul is hanyagul fogalmazott. Értelmezési tévedéseivel és stiláris pongyolaságaival mondanivalómat több helyütt is eltorzította vagy megváltoztatta. Az első közlésben fellelhető számos szedési hibáért természetesen nem ő a felelős, miként azért a különösen bosszantó filológiai mulasztásért sem, hogy az idézetek magyar nyelvű forrásaimból vissza-, tehát nyelvi jellegükből és értelmükből kifordítva láttak napvilágot, nem pedig eredeti alakjukban, úgy, ahogy másodszorra Budapestre küldött, ott viszont szélnek eresztett szövegemben beiktattam őket - és úgy, ahogy most, véletlenül éppen tizenegy év elteltével nyomdafestéket látnak.

A Regio 1992-es évfolyamának 2. számában olvasói levelemben - mai utóiratomban jelzett okokra hivatkozva - kijelentettem, hogy az előző számban nevem alatt olvasható szöveget nem vállalom, és arra kértem a "Régió-könyvek" sorozat szintén felelős szerkesztőjét, hogy az akkoriban készülőfélben lévő "Magyarok és németek Kelet-Közép-Európában" című kötetbe tanulmányom egyedül hiteles magyar változatát vegye fel. Ez a kötet aztán mégsem jelent meg. Megjelent viszont nemsokára német nyelvű doktori értekezésem a korai transzszilvanizmusról, [75] amelynek előkészítése során - és részeként - keletkezett a Regio-nak felajánlott, és egyidejűleg egy németországi szaklapban közzétett cikkem. [76] Ezt a szöveget most első ízben közlöm hiteles magyar nyelvű változatban, amely lényegében azonos azzal a gépirattal, amelyet 1992-ben hiába küldtem Budapestre. Néhány részt és szakirodalmi utalást később véglegesített 1993-as könyvem megfelelő alfejezetének tartalmához és adataihoz igazítottam. [77]

Így e közlés - a Tizenegyek-antológia megjelenésének az alkalmából - eredeti tartalmában tükrözi az 1990-es évek elején kialakított álláspontomat mai témámról - amelyet egyébként az újabb szakirodalmi termés és az időközben hozzáférhetővé vált forrásanyag figyelembevételével is vállalok. Bár néhány részletét bizonyára tovább finomíthatnám - már amennyire ezt a terjedelmi korlátok megengednék -, fő mondanivalóját a Tizenegyek szerepére kitekintve is változatlanul ajánlom a szakma és az olvasóközönség figyelmébe. Ugyanis transzszilvanizmus-könyvem székely írócsoportot méltató fejezetrésze [78] visszautal a politikai erdélyiség átmeneti fejlődésszakaszára, amelyben Erdély magyar szempontú újjárendezésének a koncepciói szembeszálltak a kialakuló nagyromán állam eszméjével. Alkotóelemeik egyike, az általános önszerveződés igénye, kiterjedt a kulturális és irodalmi életre is, amely 1918/1919-ben, a fent leírt módon, éppúgy jelentős rokonszenvvel viseltetett Ady Endre és Szabó Dezső iránt, mint a Tizenegyek zászlóbontásakor. E két író nagybecsű fogadtatása a magyar függetlenségi hagyomány erdélyi vonulatában Trianon előtt és után a magyar nemzettudat polgári-radikális, illetve népi válfajába illeszkedett. Ezen irányzat ellentétpárját az osztrák-magyar kiegyezés nemzedékének polgári és nemesi konzervatívizmusa táplálta. A magyar liberalizmus e két alakjának versengésében már a dualizmus korának második felében megfigyelhető az erdélyi érdekképviselet indítéka, mégpedig mindkét alakban. A nemzeti szempont alá rendelt szociális és regionális érvek összefonódása, amely - mint a "Keleti Svájc" koncepciójából példaszerűen kitűnik - a magyar területi integritás mentési elképzeléseit jellemezte, folytatódott az 1920-as évek transzszilvanizmusában, a Nagyrománia államjogi valóságával szembesülő magyar kisebbség politikai és kulturális útkeresésében. Így történhetett, hogy a szociális töltettel jelentkező részerdélyi öntudatok nem csapódtak le világnézeti pártosodásban. Felbukkanásuk azonban beszédes bizonyítéka annak, hogy a különböző pártalakulási kísérletek meghíusulása folytán végül nemzeti alapon megszervezett kisebbségi politikának ismételten ki kellett állnia a belső legitimáció próbáját az önmegkülönböztetés szellemi áramlataival szemben is - akkor, amikor magyar egyetemesség és magyar provincializmus között vélt feloldandó viszályt felfedezni. Egy ilyen kihívásos helyzetet idéztek elő a Tizenegyek röviddel azután, hogy Kolozsvárt megalakult az Országos Magyar Párt, amely a kiegyezési nemzedék hagyományvilágában nevelkedett felsőréteg irányításával a magyar egységgondolat jegyében működött. Ebben az össznemzeti vonzattal is rendelkező hivatásában tevékenyen támogatták a konzervatív erdélyiség kulturális képviselői, akik a román határon belüli magyar csoportképződések kérdésének külön figyelmet szenteltek. Jellemző, hogy egyikük a székely írócsoport 1923-as antológiájának [79] méltató-bíráló ismertetésében megjegyezte, hogy Balázs Ferenc (1901-1937) "esztétikusuk" a "székelység megállapítására" törekedve "túlságos jelentőséget tulajdonít az egynyelvű nemzeti lelken és irodalmon belül a faji partikulárizmusnak". Mert a "cél", kerekedett általános figyelmeztetéssé az egész kötetre vonatkozó recenzensi vélemény, "nem a faj, még kevésbé a fajnak egy meghatározott része, hanem: a nyelvileg, lelkileg, tradicionálisan és történelmien egységes nemzet. [...] Ha igaz az, amit ma sokan ösztönösen éreznek itt, hogy az erdélyi és különösen a székely-magyar psichének egy még soha nem látott nagy irodalmi megnyilatkozása előtt állunk, akkor ennek a partikuláris megnyilatkozásnak nemzeti szempontból akkor lesz igazán nagy jelentősége, ha egyetemesen magyar formákba ömlik bele." [80]

München, 1992. március 25. és 2003. március 26.

 Könyvészet

 Leváltári források

 JATEKK Ms. 251 = József Attila Tudományegyetem Könyvtára. Kézirattár. Szeged. Politikai röplapok 1918.

MOL K 40 = Magyar Országos Levéltár. Budapest. Miniszterelnökség. Nemzetiségi miniszter iratai 1918/1919

MOL K 440 = Magyar Országos Levéltár. Budapest. Nemzeti Tanács 1918/1919.

MOL K 610 = Magyar Országos Levéltár. Budapest. Sajtó levéltár (1897) 1920-1944 (1950). Erdélyi cikkgyűjtemény.

OSZKK Quart. Hung. 2455 = Országos Széchényi Könyvtár. Kézirattár. Budapest. Apáthy István hagyatéka: Politikai iratok.

PÁH Ms. VI 7651 = Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Haáz Rezső Múzeum. Székelyudvarhely. Paál Árpád kézirathagyatéka.

Nyomtatott források

 A kolozsvári nagygyűlés. A román szocialisták a magyarság mellett. In: Aradi hírlap 2 (1918) 330, 1 (december 24.).

Az aradi magyar-román tárgyalások [1918. november]. In: Duna-völgyi barátságok és viták. Jászi Oszkár közép-európai dossziéja. A kötetet összeállította, a bevezetőt írta és a jegyzeteket készítette Litván György, Szarka László. Budapest 1991, 90-100.

Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kódex margójára (Panaszkodás és hit). In: Új Erdély 1 (1918) 1-4 (január 19.).

Ady Endre: A nacionalizmus alkonya. A kötetet összeállította Koczkás Sándor és Vezér Erzsébet. Budapest 1959.

Apáthy István: Erdély az összeomlás után. In: Új magyar szemle 3 (1920) 147-176.

Balogh Arthur: A kultúra-közösség visszatérése. In: Erdélyi szemle 6 (1920) 697-698.

Bartalis János: Irodalom. Levél az "Erdélyi szemlé"-hez. In: Erdélyi szemle 5 (1919) 491-492.

Bartók György: Hitvallomásunk. In: Erdélyi szemle 6 (1920) 99.

Büchler Pál: Műveltség, kultúra, civilizáció. In: Zord idő 1 (1919) 170-173.

Czézer Lajos: Modern transylvanizmus. In: Zord idő 2 (1920) 609-612.

(d. r. i.): Erdélyi írók almanachja 1920. évre. In: Erdélyi szemle 5 (1919) 654.

Goldiş Vasile: Notă circulară în chestiunea jurământului oficial al corpului didactic dela fostele şcoli de stat maghiare. In: Gazeta oficială 1919. február 6./19., 11.

G.[randpierre] E.[mil]: Apáthy István. In: Pásztortűz 8 (1922) II, 570-571.

Grandpierre Emil: Az erdélyi magyarság politikai küzdelmei az egységes Magyar Párt meg-alakulásáig. In: Magyar szemle 4 (1928) 130-136.

Gyárfás Elemér: Az első kísérlet. Az Averescu-paktum előzményei, megkötésének indokai, módosításai, következményei, felbomlása és tanulságai [I-II]. In: Magyar kisebbség 16 (1937) 41-71, 77-99.

Jakabffy Elemér: A magyar államhatalom utolsó hónapjai Krassó-Szörény vármegyében. Lugos [é. n., 1920].

Jancsó Benedek: A román uralom berendezkedése Erdélyben. In: Magyar szemle 4 (1928) 123-129.

Jászi Oszkár: A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok. Budapest 1918 [utánnyomás: Budapest 1988].

Jászi Oszkár: Visszaemlékezés a Román Nemzeti Komitéval folytatott aradi tárgyalásaimra. In: Napkelet 2 (1921) 1345-1356.

Károlyi Mihály: Az ország integritásának védelméről. Beszéd a székely katonákhoz Szatmáron. 1919. március 2. In: Károlyi Mihály: Az új Magyarországért. Válogatott írások és beszédek 1908-1919. Válogatta, szerkesztette és a jegyzeteket készítette Litván György. Budapest 1968, 292-294.

Károlyi Mihály levelezése. I: 1905-1920. Szerkesztette Litván György. Budapest 1978.

Komáromi János: Jászi Aradon. In: Új magyar szemle 1 (1920) 27-35.

[Kós Károly]: A Szilágyság poétájáról. In: Kalotaszeg 1 (1912) 6, 9-13 (február 11.)

Kós Károly: Erdélyben keressük! I: Nemzeti kultúra. II: Nemzeti művészet. In: Kalotaszeg 1 (1912) 8, 1-4 (február 25.); 9, 1-4 (március 3.).

Lazar Aurel: Ordonanţă referitoare la judecătorii, advocaţi, notari publici. In: Gazeta oficială 1919. február 6./19., 11.

Le sort de la Hongrie. Mémoire des Professeurs de l'Université de Kolozsvár. Berne 1919.

Ligeti Ernő: Gyónókönyv. In: Erdélyi szemle 5 (1919) 467.

Ligeti Ernő: Grandpierre Emil. In: Napkelet 3 (1922) 202-206.

Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. Egy nemzedék szellemi élete. 22 esztendő kisebbségi sorsban. Budapest [É. n., 1942].

Nagy Lajos: A kisebbségek alkotmányjogi helyzete Nagyromániában. Kolozsvár 1944 [utánnyomás: Székelyudvarhely 1994].

S. Nagy László: Erdélyi újságírók dolga. In: Erdélyi szemle 4 (1918) 25.

S. Nagy László: Október 30. a forradalom napja. In: Erdélyi szemle 4 (1918) 83.

S. Nagy László: Külön erdélyi kormányszervet! Nem lett államtitkár Somló Bódog. In: Erdélyi szemle 4 (1918) 95.

S. Nagy László: Egy magyar író édes anyjánál. Szabó Dezső és Kolozsvár. In: Erdélyi szemle 5 (1919) 23-24.

S. Nagy László: Írók és művészek az új társadalomban. In: Erdélyi szemle 5 (1919) 99.

S. Nagy László: Az irodalmi decentralizáció jelentősége. In: Erdélyi szemle 5 (1919) 234-235.

S. Nagy László: Kolozsvár. In: Erdélyi szemle 5 (1919) 394-395.

S. Nagy László: Új életet a Székelyföldre! Kereskedelmet, ipart kell teremteni. Új kulturális hivatás. In: Erdélyi szemle 5 (1919) 579-581.

S. Nagy László: Irodalmi aktivitást. In: Erdélyi szemle 6 (1920) 378.

Nemény Vilmos: Gondolatok Erdélyről. In: Erdélyi szemle 4 (1918) 60-61.

Pál Elemér:Vasútakat a Mezőségnek! In: Erdélyi szemle 5 (1919) 602-603, 618-619.

Reményik Sándor: Van-e szükség irodalompolitikára? In: Erdélyi szemle 6 (1920) 45-46.

Reményik Sándor: Tizenegy fiatal erdélyi magyar író antológiája. In: Pásztortűz 9 (1923) II, 850-853.

Sulyok István: Kronológia. 1918. X. 31. - 1929. XII. 31. In: Erdélyi magyar évkönyv. I. Szerkesztik Sulyok István, Fritz László. Kolozsvár 1930, 235-262.

Szabó Dezső: Az elsodort falu. Regény egy kötetben. Debrecen ³1989.

Szentimrei Jenő: Az "erdélyimádó” Ady Endre. In: Erdélyi szemle 5 (1919) 51-53.

Szentimrei Jenő: Szabó Dezső könyve. In: Erdélyi szemle 5 (1919) 586.

Tizenegy. Versek - elbeszélések - tanulmányok. Tizenegy fiatal erdélyi írótól. Erdélyi művészek rajzaival. Cluj-Kolozsvár 1923

Torday József: Kolozsvár gazdasági jövője. In: Erdélyi szemle 5 (1919) 523.

Torday József: Az erdélyi tőzsde. In: Erdélyi szemle 5 (1919) 548.

T.[orday] J.[ózsef]: Az erdélyi tőzsde. In: Riport újság 5 (1920) 15, 2.

Várady Aurél: Folytassuk Erdélyt. In: Erdélyi szemle 6 (1920) 599-600.

Várady Aurél: Dr. Grandpierre Emil. In: Pásztortűz 11 (1925) 502-503.

Walter Gyula: Jászi Oszkár: A monarchia jövője. In: Erdélyi szemle 4 (1918) 25, 89.

Walter Gyula: Régi arcokat idézünk... In: Erdélyi szemle 4 (1918) 107.

Walter Gyula: Szabó Dezső: Napló és elbeszélések. In: Erdélyi szemle 5 (1919) 12-13.

Walter Gyula: Jegyzetek az irodalomról. In: Erdélyi szemle 5 (1919) 448-449.

Wilson für die politischen und territorialen Rechte der Rumänen. In: Siebenbürgisch-Deutsches Tageblatt 45 (1918) 13702, 1 (november 9.).

Zágoni István: A magyarság útja. In: Kiáltó szó. A magyarság útja. A politikai aktivitás rendszere. Megírták Kós Károly, Paál Árpád, Zágoni István. Kolozsvár [1921], 6-35.

 Szakirodalom

 Bárdi Nándor: Paál Árpád kézirathagyatéka (Székelyudvarhely, Haáz Rezső Múzeum). Katalógus. Összeállította -. Szeged 1992.

Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867-1940. A szöveget a szerkesztőbizottság megbízásából gondozta és a mellékleteket készítette Csapody Miklós, K. Lengyel Zsolt, Szász Judit Anna. Bern 1989.

Bölöny József: Magyarország kormányai 1848-1992. Negyedik, bővített és javított kiadás. Budapest 1992.

Diószegi László: A romániai magyarság története 1919-1940. In: Hetven év. A romániai magyarság története 1919-1989. Szerkesztette Diószegi László, R. Süle Andrea. Budapest 1990, 11-44.

Eördögh István: Geschichte, Gründe und Voraussetzungen der rumänischen Expansion in Siebenbürgen (1916-1920). [H. n., 1993].

Fogarassy László: Adalékok a székely hadosztály és az erdélyi kérdés történetéhez (1918-1919). In: Acta Universitatis Debreceniensis de Ludovico Kossuth Nominatae. Series Historica 41 (1986) 59-93.

Galántai József: Egy különös könyv reprint kiadásához. In: Jászi Oszkár: A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok. Budapest 1918 [utánnyomás: Budapest 1988], 121-133.

Gerdes Dirk: Politische Dezentralisierung. In: Pipers Wörterbuch zur Politik. Herausgegeben von Dieter Nohlen. I: Politikwissenschaft. München/Zürich ³1989, 732.

Grundbegriffe der politikwissenschaftlichen Fachsprache. Begriffe zweisprachig deutsch-englisch. [Herausgegeben von] Paul Noack, Theo Stammen. München 1976.

Haselsteiner Horst: Közép-Európa és a föderalizmus mint rendező elv. In: História 15 (1993) 5-6, 43-45.

Haslinger Peter: Arad, November 1918. Oszkár Jászi und die Rumänen in Ungarn 1900 bis 1918. Wien/Köln/Weimar 1993.

Kovács János: A hőskorszak kezdetén. In: Magyar Szó. Tavasz. 1919-1920. Antológia. Összeállította, jegyzetekkel ellátta és a bevezető tanulmányt írta Kovács János. Bukarest 1971, 5-91.

K. Lengyel Zsolt: Az elnapolt alternatíva. Paál Árpád és az erdélyi magyar autonómia 1919/1920. In: Korunk [3. folyam] 2 (1991) 1265-1269.

K. Lengyel Zsolt: "Östliche Schweiz" und Siebenbürgen. Aus der Geschichte der ungarischen Alternativvorstellungen zur großrumänischen Staatsidee. In: Siebenbürgische Semesterblätter 6 (1992) 112-130.

K. Lengyel Zsolt: Auf der Suche nach dem Kompromiß. Ursprünge und Gestalten des frühen Transsilvanismus 1918-1928. München 1993.

Litván György: Egy könyv időszerűsége. In: Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Válogatás. Bevezette, válogatta és jegyzetekkel ellátta Litván György. Budapest 1986, 9-57.

[Mikó Imre]: Magyar képviselők a román parlamentben. In: Kisebbségvédelem 1 (1938) 6: 20-29.

Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918 december 1-től 1940 augusz­tus 31-ig. Budapest 1941.

Neagoe Stelian: Viaţa universitară clujeană interbelică. (Triumful raţiunii împotriva violenţei). I-II. Cluj-Napoca 1980.

Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918-1920. Budapest 1983.

Pomogáts Béla: A transzilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája. Budapest 1983.

Raffay Ernő: Erdély 1918-1919. Budapest 1987.

Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Budapest 1991.

Szarka László: A méltányos nemzeti elhatárolódás lehetősége 1918 végén. A Jászi-féle nemzetiségi minisztérium tevékenységéről. In: Regio 1 (1990) 1, 49-65.

Szász Zoltán: Forradalmak és nemzeti mozgalmak a monarchia összeomlása után (1918-1919). In: Erdély története három kötetben. Főszerkesztő Köpeczi Béla. III. Budapest 1986, 1701-1732.

Scurtu Ioan: Political Parties in Romania after Parliamentary Elections, 1919-1937. In: Anua­rul Institutului de Istorie şi Arheologie ,A. D. Xenopol` 17 (1980) 63-90.

---

Ugrás az oldal tetejére